A vár

A vár élte szokásos mindennapjait. A lakói és az ott dolgozók szerették és szerettek ott lenni. Mindenki szeretettel és tisztelettel, kölcsönös megbecsüléssel viszonyultak egymáshoz. Tették dolgukat legjobb tudásuk szerint. A várúr igazságos és jó lelkű volt. Szerették. Ő is tette a feladatát: uralkodott, RENDET teremtett, torzsalkodókat helyre igazította. Irányította a vár alatt elterülő domboldalon a szőlészetet, a borászatot, az édes nedű eladását. Segítői akadtak számosan. A nap és a munka végeztével az emberek szívesen beszélgettek még egymással. Nem siettek haza. Nem csak két kezüket, hanem szívüket lelküket beleadták a MUNKÁBA, a VÁRBA, a BORBA. Semmi nem tart örökké, ezen idilli hangulat sem. Messzi-messzi, egy nagyon távoli galaxisból előbb szürke, majd sötét fellegek lepték el az ég alját, melyek igen lassan, de kitartóan közeledtek a vár felé. Amely területek fölé bekúsztak, változást hoztak. A szürke felleg elő serege a birtok határait nyaldosta. Hideg-rideg, gyönyörű nő képében. A várúr felesége lett. Nem látta a fátyol miatt a nőt. A fátyol miatt, mely nem csak a várúr szemei előtt lebegett, hanem a nő arca előtt is. A nő kedvessége nyájassága sokakat elkápráztatott, de sokakban viszolygást és rossz érzést keltett. A nő az első két évben csak figyelt. Nem tett semmit. A várúr boldog volt, élte mindennapos életét. A nőt bevonta mindenbe. Egyenrangúként kezelte. Két év után a dolgok kezdtek elromlani. Ahogy a nő igazi énje végre előbújhatott. Kedvességével, nyájasságával bebástyázta magát sokfelé, sok barátot gyűjtött maga köré. Akiket nem tudott maga és ujjai köré tekerni azokból lassan-lassan ellenség lett. Ők lettek az első célpontok. A Várúr őket eltávolította a nő kérésére. A férj még mindig álomban volt. Szépen lassan eltűntek a nő ellenségei a várban és a környéken. Helyettük megjelentek a nő barátai, azok rokonai. A Várúr egy rossz álom után, mely napokig kísérte őt, kezdett csak ébredni. De ekkor már túl késő volt. Pár híve, erős embere még ott állt mellette és a háta mögött, akit a nő nem tudott eltávolítani. Ők sem tudtak már mit tenni a szürkeség ellen. Mely mindenhová, emberek lelkébe és zsigereibe beszivárgott. Páran érezték ennek a szürkeségnek az elnyomó, hideg, romboló energiáit. Fizikailag nem tudtak ellene semmit sem tenni. Hosszú lelki vívódás után ők is feladták a harcot. Belül. Fájdalommal voltak kénytelenek tudomásul venni, hogy valami örökre véget ért. Örökre eltűnt. Folytatták a dolgukat. Munka végeztével azonban egyből haza mentek. Nem beszélgettek többé már egymással. Fájt a pár perc hiánya. Fájt a beszélgetés hiánya. Fájt a közösség, az emberek, a kedves szó hiánya. Fájt a tovatűnt kellemes érzetnek a hiánya. Hiszen ebbe az egész KÖZ-ŐS-SÉGbe nem csak beleadtak, hanem nagyon sokat kaptak. Melyből ők táplálkozhattak. Egy örök kellemes körforgás. Elillant. Nincs többé. A bor egy idő után kezdett rossz ízű lenni. Hiányzott belőle a szeretet, jókedv, bőség. Felhígult, íze kesernyés lett. Egyre kevésbé vették már. Így a vár, szőlészet, a borászat tönkre ment, majd szép lassan az enyészetté lett. A nő elhagyta az urát. Hiába vonult el a szürke-fekete felleg, hiába sütött a nap. Valami végleg és végérvényesen elromlott. Ami csak nagyon nehezen orvosolható...