O,ne

A Lány, a koboldbirodalom királykisasszonya volt. Emberi szem oda be nem pillanthatott.
Kedvenc helye egy mély, kétoldalt zöld növényfallal határolt völgy volt. A völgybe a magasban elterülő síkföldről eredő zuhatag rohant bele. A völgy tetejét lezáró jobb és bal oldalon csodálatosan zöldellő fák-bokrok léteztek-lézengtek. Kedvenc kiszögellésén a Madárse' sziklán, egy terebélyes göndör fűzfa alatt üldögélve, szokta szemlélni a lábai elé terülő táj csodálatos és megnyugtató látványát. Néha, ha e látványtól csordulásig betelt, felröppen és fentről szemlélte e völgyet. Felülemelkedvén látta a síkföld zöldes-barnás árnyalatait, a felhőket...a folyót, mely lágy zuhataggá vált, becsordulván a völgyébe.
Egyik itt léte alkalmával, találkozott a Fiúval.
A Fiú vándor legény volt. Vándorolt. Kereste Önmagát, helyét a világban. Vándorolt városról városra. Egyik helyről a másikra. Mindenhol egy kicsit otthon érezte magát, de igazán seholsem volt otthon.
A Fiú azt hitte eltévedt. Épp fejvakargatva, tanácstalanul állt a völgyben csendesen csordogáló patak partján, keresvén egy ösvényt, kiutat innen, amikor tekintetük találkozott. Egy icipicit mindketten ebbe a pillantásba belebizseregtek. Koboldlány felülkerekedvén ezen pillanaton odareppent a Fiúhoz megkérdezvén segíthet-e neki. A Fiú megkérte a Lányt, hogy segítsen neki ebből a völgyből kikerülni. Még annak ellenére is, hogy látta és átérezte a völgy szépségét, varázslatos kisugárzását. A növények meséjét, üzenetét. Így most már ketten érezték-értették a völgyet. Koboldlány örvendezett, hogy van kinek elmesélni élményeit.
A közös témán eszmét cseréltek, megosztották egymással korábbi tapasztalatukat, megéléseiket. Menet közben a Lány elvezette a Fiút koboldország határáig. Onnan ő tovább nem mehetett, mert csak eddig terjedett. Elbúcsúztak hát egymástól.

Néha néha pillangószárnyon érkezett üzenet a Fiútól, melyre a Lány is hasonlóképp válaszolt. Azok a ritka pillanatok, amikor így kommunikáltak egymással, nagyon mélyek és tartalmasak voltak.
Kibontakozott előtte a Fiú csodálatos belső világa. Meglátta benne a nagy gyermeket, a bölcset, az önmagát kereső lelket és az Istent. A fintort, a humort, amivel a világát-világot szemléli.
A Lány szívébe egy észrevétlenül bekerült magocska kezdett kihajtani. És bebocsátást kért. A Lány hallotta a kopogtatást, de nem mert ajtót nyitni. Mert tudta, hogy fájni fog. De a kopogás erősödött, mind hangosabb és hangosabb lett. Hát legyen! Kinyitotta az ajtót.
Gyönyörűséggel és gyönyörrel teli repülése megkezdődött. Repült, szárnyalt, pörgött, táncolt. Létezett, míg eddig még soha. Rég elfeledett és új érzések törtek elő mélyről belőle.
Azért hogy az egyensúly meglegyen, mely a VILÁGOT mozgatta, zuhanásai, hatalmas esései is voltak.
Ezen fájó és mennyei hullámzások váltották egymást. A Lánynak tisztulás, bölcsülést hozva.
Ahogy tisztult belülről, szemei és lelke nyílni kezdett, még több és több, körülötte lévő dolgot vett észre, azon kívül, amit eddig látott.

A Fiútól érkezett üzenetek, mesék feltöltötték őt jó hosszan. Hosszú szünet, kihagyás úgy hatott rá, mintha belülről lemerült, elfáradt volna. Nem volt miből táplálkoznia, hiába nyúlt belső forrásához, nem volt elég neki. Nem érthette miért.
A lány egyszer csak azon kapta magát, hogy fáj. Fáj belül. Fájt a Fiú hiánya.
Majd jött a keserves zuhanás. Zuhanás a mélybe, a gödörbe, a sötétbe.

Időközben álmok jöttek. Választ adók. Elment, hogy megkeresse a Fiút és önmagát lelte meg benne.
Emlékek törtek fel. Az Ősi, közös együtt repülésről, mikor'még alaktalan formában léteztek. A KEZDETEKTŐL EGYÜTT.

Mivel a mesében sokminden megtörténhet, a Lány egyik szent-szempillanatban döbbenten ocsúdott fel: kik is egymásnak. Egy lelkek, egy tőröl fakadók. Két különböző testben. Borzadva és döbbenten állt ez előtt. Nem akarta elhinni. Bár érezte és tudta, hogy ez a helyzet.

Eljött az az idő a Lány számára, amikor fájdalma már több volt, mint öröme.
Messzi-messzi érezte magában, sejtjei legmélyén, hogy eljött az idő az elengedésre. Csak még nem akarta magának bevallani. Mert ez is kínkeservvel járó hosszú folyamat. Mellyel nem igazán akart szembesülni. De tudta, hogy valamikor meg kell tennie.
Elérkezett a csodálatos, végső fájdalmas, de szépségekkel teli pillanat, mikor érezte itt az idő!
Ekkortájt az emberiség egyik legszentebb időszakát ünnepelte, mely alkalommal Isten tudást-áldást-szabadulást-megváltást küldött le a Földre, az emberiség számára.

Ekkor történt, hogy utolsó üzenete, mely teli volt szépséggel, az erdő és a világ meséjével és saját magával, nem jutott el a Fiúhoz, mert ő már elköltözött egy másik helyre.
Szomorú szívvel dőlt neki kedvenc fájának a Madárse' sziklán. Sajgó lélekkel gondolkodott, majd rájött, hogy ennek így kellett történnie. És fordított a lelkét marcangoló fájdalmon. Egy utolsó, mélyről előtörő, fájdalmas sírással elengedte magából a Fiút. Mert már nem volt rá többet szüksége.
Lelke-szíve üres lett.
Szabad és Boldog volt.
SZABAD
Kíváncsian várta, hogy mi fog az űr helyébe betöltődni.

.
S fájdalmán túltéve magát, hálát adott a SORSnak, hogy a Fiút önnön valójában megismerhette.