Áthangolás

A Lány furcsa szerzet volt. Kilógott a "sorból". Gyakran nem értették. Hallották szavát, de értelmét fel nem foghatták. Pedig csak az életet mesélte el, saját nyelvén, saját szavaival. Mondták neki: tudjuk, hogy gyárilag nem vagy normális. Nem bántotta, mert tudta, hogy ez így van.
Két lábon állt a földön, tette a dolgát.
Néha, amikor végre egyedül lehetett, lelkében átváltozott.
Egyik alkalommal tavasz végén, nyár elején kapta magát, s elment kedvenc elvarázsolt meseerdejébe, önmagával lenni.
Leheveredett egy fa, bármilyen fa, ami az útjába került, alá, a lágyan hullámzó fűbe. Érezte és hagyta, hogy a fű körbeölelje és megsimogassa. Néha megcsiklandozza. A fű kedvességét óriási mosollyal hálálta meg.
Ráhangolódott a természetre, az erdőre. Hagyta, hogy sejtjei legmélyéig behatoljon és hasson, áradjon szerte és szét. Hirtelen azon kapta magát, hogy már nem fekszik, hanem felegyenesedve áll a fa alatt. Ezután valami erő húzta lefelé, két tenyerét a földre lapította és így maradt egy kis időre. Közben érezte, hogy összekapcsolódik a FÖLDDEL.  Nem érzett semmi különöset, csak TUDTA, hogy most mi történik.
Szépen lassan felemelkedett és átváltozott fává. Leírhatatlanul csodálatos érzés volt. Egy erős, de egyben lágy erő biztonságosan hajlítgatta testét jobbra-balra, előre-hátra. Ráhangolódott erre az energiára és hagyta, hogy tegyen vele bármit.
Az Erőnek sem kellett több. Tudta, emberére, Lányára akadt!
Hát jó! Érezz csodát! Gondolta az Erő. Pár percre mozdulatlanná  varázsolta a Lányt. A Lány közben, az új érzéstő, mert ilyent még nem érzett sosem, megijedt. Enyhén bekábult, elbódult, mindezek ellenére élvezte, tetszett neki. Na jó, adta meg magát újra. Visszazuhant bódulatába és megélte a FÁT. Megélte, hogy most ő egy akármilyen fa. Aki biztonságot nyújt. Néha hajladozott, mintha erős szél fújná.
Majd egy igencsak mély, bensőséges, szentséges pillanatban állt, testét előbb jobb, majd bal oldalra döntve. Állt, állt, szótlanul, lógó karokkal. Semmit sem csinálva. Földi szavakkal leírhatatlan érzés és pillanat volt. Csak a csend volt benne és körülötte.
Tetszett neki, hogy a fa által üzen neki GAIA, hogy HÉ EMBERISÉG! NE BÁNTSD A TERMÉSZETET! De az emberiség jó nagy része nem fogta üzenetét.
Karjait lassan kétoldalt felemelte az Erő. Ekkor védelmezővé, pihenő helyet adóvá változott. Elképzelte, amint a fáradt madarak rászállnak, megpihennek, pletykálkodnak is közben, majd tovasuhannak.
Majd madártestbe bújt. Ott repült fent az égben, széttárt karokkal. Repült, repült szabadon, fáról-fára. Ugyanazt a szabadságot megélve, mint mikor futása közben életében legelőször megélte a szabadságot, ahogy az erdőből tisztásra kiérve kitágult a tér, és vele együtt ő is. EZ VOLT A SZABADSÁG ELSŐ PILLANATA. Amit megtapasztalt.

A Lány tudta, hogy eljött a fájdalmas búcsú pillanata. Az Erő ideje lejárt. ( Itt a vége, elfut véle. ) Elváltak hát egymástól.
A Lány magára maradt ernyedt karokkal, de mérhetetlenül boldogan, hatalmas kaján vigyorral a lelkében.
No lám, ezt is megéltem. Ezt is kipipálhatom.