Útelágazás

Dobogókőn sétálva jutottam a következő gondolatokra.
Mentünk, sétáltunk, andalogtunk, majd elérkeztünk egy útelágazáshoz. Az út ketté ágazott, de a végén összeért. Az út bal oldala fényesebb volt, a rá sütő naptól. A jobb oldala sötét, az alagútszerűen összenőtt fáktól. És persze nem láttam a besütő napot, meg nem is akartam zavarni az ott sétáló párt, ezért elindultam a bal, a fényesebb útszakaszon.
Elgondolkodtam. Miért éppen azt választottam? A fényesebb, a világosabb utat? Hisz a másik, a sötétebb, a "nehezebben" járható is ugyanoda vezet. Miért csak a fényt láttam? Miért pont azt vettem észre? Félúton megálltam, visszamentem és rámentem a "sötétebb" útra. Ami sokkal hangulatosabb, élménytelibb volt. MONDOM EZ AZ! Ez az igazi út!
Ha csúnya szóval akarnék élni azt mondhatnám-írhatnám fingom sincs miért mozdított meg bennem ez az elágazás ilyen rohadt mélyenszántó gondolatokat, de megmozgatott. Ez tény. Tán megint egy jelkép?
Lényegtelen.
Fény-Árnyék, Világos-Sötét. Egymás mellett, de mind egy helyre vezet. És összeér. Tán ez volt a lényeg!