Egy csók és más...

Szeretek vezetni, bár ezt biztos tudod. A vezetés számomra nem csak szabadság, hanem kikapcsolódás. Lehet közben sokat agyalni, előre gondolkodni, variálni, ja és figyelni az embereket. A dugókról is tudod mi a véleményem: az ember önmagával, egyedül, gondolataival lehet. Amíg intenzíven vezettem, mint hivatásos gépkocsivezető, anyagbeszerző, rohadt sok élményben, mondhatni kalandban volt részem. Ezekből most kettőt megosztok Tevéled. Baje?

Az egyik, a szépreményű, sokat megélt és látott Árpád hídon történt, egy napsütéses kora délután, munkából hazafelé menet. ( Bárhányszor ráhajtok a hídra és előbukkan Buda, Óbuda hegyvonulata, mindig megcsodálom, hogy ÚRISTEN, MILYEN GYÖNYÖRŰ. Elég gyakran mutatja különböző arcait. Főleg akkor, ha hó fedi, vagy az esőfelhővel egybe ér, és nem tudod,
illetve én nem tudom, hol a vége. [ Itt a vége, fuss el véle. ] ) Szóval első történetemnél nem a hegy szépségeiben, írhatnám szép seggében, gyönyörködtem, hanem a visszapillantó tükröt sasoltam, mert furcsa dologra lettem figyelmes. Hátam megett 2-3 autóval egy fekete Smart szemétkedett. Cikk-cakkozott jobbra-balra. De az az igazi szemét módon. Már sok reakciót előre megérzek. Kifejlődött ezen képességem. Erről is egyből levettem, hogy genya, Dr. Genya. Egyszer csak hipp-hopp mögöttem termett, majd egy hirtelen mozdulattal mellettem az elválasztó sávon. Köztem, én a külső sávban bandukoltam, és a mellettem lévő közt, aki pedig normálisan a középső sávban. No nagy kíváncsian oldalra pillantok ki lehet ez az "illető", hogy finom és úrinő maradjak. Hát, két darab kopasz, kigyúrt úriember ült benne. ( Épp hogy elfértek, Smart méreteihez képest csoda. ) És ahogy rájuk pillantottam iszonyú félelem fogott el. Mondhatni költőiesen: félelem járta át szűzi lelkemet. ILYET ÉN MÉG SOHA ÉLETEMBEN NEM TAPASZTALTAM. AZT A FELFOGHATATLAN GONOSZSÁGOT, AMI ÁRADT BELŐLÜK. MEGÉREZTEM, ÉS MEGIJEDTEM ÉS FÉLTEM. Jó sokáig. Lehetett vagy 4-5 perc, míg bennem volt ez az érzés. Hűha, nem semmi, gondoltam. Ezt meg-, és átélni. Rossz is volt, de egyben izgi, hogy no lám, mi meg nem történik velem.

Két úriember elcikázott mellőlem. Nem figyeltem tovább őket, magammal és a közlekedéssel voltam elfoglalva.

A másik történet egy nagyon zazás nap történt. Olyanon, amikor érzed, hogy van valami a levegőben. Színhely szintén Budapest. Azon a napon, amikor az Árpád hídra a Budára vezető oldalra, a híd közepére egy mobil bukkanót építettek. Persze, az emberek erre sem voltak felkészülve, mint ahogy sok ilyen nem várt akadályra, amit nem tudnak normálisan reagálni. ( Vagy most címkézek, saját nagyszerűségemet kiemelve? ) Napközben ebből kifolyólag a pesti oldal az Árpád hídnál bedugult, beállt. Napközben én is belekerültem, míg mentem a postára. És miután a húsz perces várakozástól kihullott a fél hajállományom és dühös lettem egy icipicit, rengeteg szabálytalanságot ejtve ( rendőrök jó messzire lévő szeme láttára, záróvonalon és tiltás ellenére két villamos sínt átszelve, U alakban balra visszakanyarodtam. ) Délutánra viszont csoda történt, kiürült a környék. Fütyülve hajtottam át, rá a Szentendrei útra. No és ekkor történt ami történt. Egyik lámpás kereszteződésnél felfigyeltem egy nagy fehér furgonra. Egyterű volt, elől három-üléses. Ilyet vezettem sokat. Azért vagyok ilyen magabiztos. Szóval emberünk, a sofőr, kezdett a sávomba gyünni. Jobbomról a bal oldali kerekeivel a sávomban haladt. No mondom vívunk, vaze? De nem volt kedvem hozzá. Finoman rádudáltam, olyan nőiesen, hogy lécci húzódjál már vissza a helyedre. Röhögött majd nagy nehezen visszament. Én nagy nyugodtan folytattam utam. De sofőrünknek valami nem tetszhetett, mert újra mellém jött és a kormányt felém rántotta, hogy jól megijesszen. De nem tudta szerencséjére, hogy kivel hozta őt össze a jó sorsa. Lefékeztem, hagytam hogy elhaladjon mellettem. Elhúzott, ki a jobb külső sávba. ( Én végig a legbelsőben voltam. ) Úgy alakult, hogy egyszer ő, egyszer én voltunk előrébb, figyeltem azért oldalra hogy mit csinál. És a harmadik eksön volt a legdurvább: újból mellém ért, nem bírta elviselni, hogy picit, induri pinduri picit előrébb voltam mint ő, tán ezért, vagy ki tudja miért? de pisztolyt fogott rám. Bal kezét a kormányon tartva, jobbjában a pisztollyal, rám szegezve. Nem ijedtem meg. Első reakcióm az volt, hogy csókot dobtam neki. Ebben a szent pillanatban, nem tudom mi történhetett vele, de jobbra kihúzott a legkülső sávba, tovább idegesítve az ott közlekedőket. Nem ijedtem meg, sőt jót röhögtem, hogy lám ezt is megélhettem. Elmesélve történetem otthon és a kollégáimnak másnap, kérdezték: miért nem hívtam a rendőrséget? Eszembe se jutott. Tényleg. Hogy igazi pisztoly vagy játék volt-e, nem tudhatom. A történet lényegén nem változtat.
Érdekes volt hogy miért reagált úgy ahogy a sofőr. Megijedt? Tőlem? Vagy a nem várt válaszom miatt, hogy lám van aki nem fél? És miért szórakozott velem? Amúgymeg tök mindegy. A lényeg, ezzel is gazdagabb lettem.
Ugyan két történetet ígértem, de menet közben jött egy harmadik. Ugye nem veszed tolakodásnak, ha ezt is leírom? Mert én nem. Nos.
Azon a napon történt, amikor 2001. szeptember 11-én az Ikertoronyba két repcsi belefúródott. Igencsak intenzíven él bennem. Reggel 9 óra felé lehetett, de délután 3 óra körüli, borús, esős, szürke-sötétes idő volt. És az ájerben lehetett érezni, hogy valami van, vagy valami lesz. BENNE VOLT. Baromira. Ezen úgy túlléptem, tettem-vettem a dolgomat. Délután épp szülői értekezlete volt fiamnak, és egyik nagyon kedves apuka felhívott, hogy megyek-e és hogy megtámadták Amerikát. No mondom, ne viccelj már. ( Mert szoktunk, szoktuk egymást hülyíteni, kvázi jól elvagyunk egymással, mint a gyerekek kb. ) Aszittem megint szórakozik velem. De nem, komoly, mondja. Na jól van, hagyjál már.... De azért bekapcsoltam (akkor még) a tv-t és tényleg. Durva látvány volt....
Azért hogy a végére valami "pozitívat" is írjak: érdemes jónak, előzékenynek lenni. Odafigyelni a másokra. Mert megtérül, többszörösen is: visszakapom, és egy láncreakciót indít el. Ezt rengetegszer láttam. És ilyenkor örül a lelkem.